Karácsonykor,

persze nem mindig, mesél anyu a gyerekkorában csak így látott, gerendáról lelógatott karácsonyfáról. A nagyapám hozta az erdőről, amit a csúcsánál fogva felfüggesztett.
Volt, mikor szerettem volna, hogy ilyen legyen -anyíu kedvéért-, de mióta a csimotáink megszülettek, egyre nőtt a fa mérete, pár év után már plafonig érők kerültek a szobába, azt meg mivégre lógatnánk?

Ill. a másik nagypapáról, aki a hézagos fát, az alulról levágott ágakkal igazította ki. Kifúrta a hiányos helyen a fenyő törzsét és a lyukba beragasztotta a levágottat...

Adventi koszorúról nem szólt a fáma. A mamám sem készített még, ahogy anyu sem aztán.
Ez a szokás a férjem által került a családba. Az ő kedvéért készítettem az elsőt.





Nekem nagyon tetszenek a piros-bordó-barna-arany színűre díszített fák, többnyire ilyen díszeink vannak. ...és a már fiúk által készített papír, alufólia, dió díszek. No, ezeket a világ minden kincséért sem adnám oda, főleg nem egy divatirányzatért.

Csillagszóró? Minden éven gyújtottunk, de csak ritkán a fán.
Ó, itt Wunderkerze (csodagyertya, igen) néven ismerik. Találó.

# 24

Mi mindet hagytak örökül a régiek és van amiről már rég el is feletkeztünk, pedig olyan kedvesek.

Belépvén a házba, az üres házba teszem hozzá, köszönt: jó napot/jó estét!
Hallottam ezt, ha együtt léptünk be az ajtón, vagy ha a szobámban voltam és ő ért haza, egyedül. Csak félhangosan, nem rikkantva, tényleg nem a valóban ott tartózkodóknak szánva.
Üdvözölte a házat.
Tán a hely szellemét.

Nem tudom, vajon nagyanyámé, vagy az ő valamelyik felmenőjének szokása lehetett?, majd megkérdem.
Viszont ma, magam is ezt tettem...  mosolyogtam magamon.