Nem számolható hányszor hallottuk gyerekként, ahogy az sem, hányszor mondjuk szülőként. Ugye mondták, meg mondjuk!?
Mert nem teszik, én meg nem értem. Jön szembe az utcán, tolja a babakocsit és köszönés (miről beszélek?), szemrebbenés nélkül az arcomba. Aztán hátrafordulván a kasszánál egy fiú. Bár már nem is annyira fiú, inkább fiatal férfi. Majd sorban a többi, egyre csak ásítozó emberek. Gombamód szaporodva, kéz nélkül - az óvodában helyreigazítás nélkül. Igaz, mit számít, majd a szülő otthon, ő sem mondja, akkor az óvónő miért szólna, falra hányt borsó! -gondolhatja, ha egyeltalán észreveszi, mert ni csak, ő is, eltakaró kéz nélkül...
Biztosan túl érzékeny vagyok, de javítson ki, aki úgy véli: teljesen helyén való az utcán/üzletben/patikában/bárhol, véletlen közelbe kerülő idegen, vagy épp ismerős arcába ásítani.
Ejnye fiam, hát tedd már a szád elé a kezed!
...és ugyenez all a tüsszentőkre.
AntwortenLöschenAz évzáróról hozott emlékem, a hétpofára ásítozás mellett még az orrtúrás. Nyilvános, megzavarhatatlan.
Biztos ez valami modern szokás.
Maradok maradi, köszönöm.